 SZÁZ ÉVE SZÜLETETT UNGÁR IMRE
Forrás: Vakok Világa 2009. január. Tisztelgés a művész emléke előttUngár Imre (1909-1972) az első magyar vak zongoraművész, aki nemzetközi hírneve alapján elnyerte a budapesti Zeneakadémián a professzori kinevezést. Tanártársainak kezdeti idegenkedését kemény munkával oszlatta el. Jeles növendékek sorát vezette a művészi diploma megszerzéséig. Közülük a legismertebb Durkó Zsolt zeneszerző és Baranyai László zongoraművész neve. (És e sorok írójáé - a szerk.) Jómagam 1965-től lehettem tanítványa. Szeretettel és bizalommal fogadott növendékei közé. Figyelmes érdeklődést tanúsított életem alakulása iránt. Jó atyaként állt mellettem problémáim leküzdésében. Harmonikus, derűs személyisége, bölcsessége, megfontolt beszédmodora és emberszeretete mély benyomást tett rám és környezetére. Utódát szerény személyemben remélte kinevelni. Példája nyomán vált elfogadottá a hazai gyakorlatban a vak zenetanárok alkalmazása a látók zeneiskoláiban. Közeli kapcsolatban állt a sorstárs zenetanárokkal. Mindig szívesen segítette az ifjú vak nemzedék tehetségeit meghallgatással, tanácsokkal, pontírású kottákkal, sőt munkahelykereséssel is. Mindezt magam is megtapasztaltam. A vakok nagy közösségéért is örömmel dolgozott. 1953-tól a Szövetség alelnöki tisztét töltötte be egészen haláláig. Az ugyanitt működő "zenei szakosztály" elnökeként sokat harcolt a Homérosz kórusért vagy a zenekarért. Közreműködésével mindig szívesen emelte az énekkar zeneakadémiai hangversenyeinek fényét. Ezeket az ünnepi alkalmakat a közönség soraiban izgatottan hallgattam. Igazi pedagógusként szerette és nevelte az ifjúságot. Több ízben megfordult a Vakok Iskolájában. Ilyenkor buzdította a diákságot a sport, a kirándulás, az olvasás szeretetére. Ő maga is sokat olvasott. Miután lehallgatta a "hangoskönyvtár" anyagát, Németországból kölcsönzött könyveket. Mesterem életútja fokozatosan tárult fel előttem a főiskolai évek alatt. Nagy feladatok előtt rózsadombi lakásán számomra is adott különórákat, melyek gyakorta fél délutánt töltöttek ki. Tágas dolgozószobájában két zongora állt, mely a magas szintű tanításhoz, versenyművek megszólaltatásához szükséges volt. A madárdalos kerttel övezett békés házban otthonra lelt a művészet. Az itt töltött órák regeneráltak, felvillanyoztak. A muzsika elemzésén túl gyakran beszélt az irodalom, a filozófia, a vallás, a tudomány kérdéseiről, az elmúlt idők jelentős művészeiről. Ilyenkor esett szó a művészpályáról és mesélt a tanár úr saját életéről. Megtudtam, hogy látását három évesen vesztette el agydaganat következtében. Ettől fogva a családi zongora lett egyetlen játékszere és legkedvesebb szórakozása. A Wechselmann intézetben tanult (Mexikói út 60-ban, ma Mozgásjavító Iskola), majd 20 évesen a Zeneakadémia hallgatója lett. Szívesen emlékezett zeneakadémiai tanárára, Thoman Istvánra, aki még Liszt tanítványa volt. Örömmel beszélt az 1932-es varsói Chopin-versenyről, ahol megosztott első díjat nyert és ez egy csapásra keresett művésszé tette. Ekkor kötött házasságot élete hű segítőtársával, Gelléri Ilonával, aki negyven éven át osztozott vele a művészpálya örömében, gondjában. Ekkoriban évente 30-40 koncertet adott Európa és Ázsia különböző országaiban. A nyarakat feleségével együtt tenger mellett töltötte, ahol repertoárját napi 5-6 órás munkával gyarapította. Pihenésül hosszú úszásokkal üdítette fel magát. A felívelő művészi pályát a II. világháború megtörte. Zsidó származása miatt Hollandiába emigrált, ahonnan 1943-ban hazatért és a nyilas időkben bújkálni kényszerült. A legnehezebb hetekben zenetanár sorstársunk, Jármer Lajos rejtegette, többedmagával együtt. Az üldöztetés megviselte idegeit, a borzalmas élmények hatása árnyékot vetett további művészi karrierjére. 1945-ben született egyetlen fiuk, István; (ma kitűnő középiskolai énektanár, aki rövid ideig a Homérosz kórust is vezette.) A gyermekáldás Ungár művész úr számára nagy boldogságot jelentett, viszont akadályozta koncert turnék lebonyolításában, melyben eddig felesége volt segítségére. Jobbára itthon lépett fel, 1949-től pedig tanítani kezdett. Később az ún. "szocialista tábor" országaiban koncertezett. A lemezfelvételektől idegenkedett, inkább rádiófelvételeket hagyott az utókorra. Magam is hallottam megrendítően szép hangversenyeit. Számos rajongójával találkoztam, akik elbűvölten beszéltek a tőle kapott zenei élményekről. Fénykorában Chopin muzsikája mellett kiválóan tolmácsolta Bach, Beethoven, Brahms és Bartók műveit. De megejtő egyszerűséggel szólalt meg keze alatt Mozart, Schubert vagy Debussy muzsikája is. Ungár Imre elhivatott művész volt, aki a zenében élt. Csaknem minden este megjelent a Zeneakadémia tanári páholyában. Koncert után szeretett pár szót váltani a külföldi előadókkal is. Jól beszélte a német, holland és eszperantó nyelvet, gyengébben az angolt és a franciát. Meleg barátság fűzte Yehudi Menuhinhoz, a világjáró hegedűshöz. Magyar barátai a zenei élet krémjét alkották. Egy-egy izgalmas koncertélmény után hajnalig tartó eszmecserékben gazdagították egymás szellemét Fischer Annie zongoraművésznő, Tóth Aladár és Szabolcsi Bence zenetudósok társaságában. Ezekről az élményeiről nekem is beszélt a tanórákon. A zenei világ és a közélet iránti érdeklődése sosem szűnt meg. Naprakész tájékozottságát sokszor megcsodáltam. Ungár tanár úrnak köszönhetem, hogy magam is a művészi pálya rögös útjára léptem. Hitet és önbizalmat öntött belém, kapacitált nemzetközi zenei versenyeken való részvételre. Delegált a Chopin-versenyre és a Magyar Rádió Beethoven zongoraversenyére. Még megérhette, hogy egy bécsi versenyen díjat nyertem. Velem együtt örült a sikernek és halála előtt három héttel, betegen is segített felkészülni szólóestemre. Nem panaszkodott, a szenvedést alázattal tűrte. Korunk réme, a rákbetegség vitte el. Csak évek múlva döbbentem rá, milyen személyes veszteség ért eltávozásával. Ungár Imréről nem beszélhetek a teljesség igényével. A fentiekben csak villanó fénybe került az a humanista művész, akire mi, magyar vakok, sőt az egész zenei élet tisztelettel és megbecsüléssel emlékezhet. Róla az érdeklődő legtöbbet muzsikáján keresztül tudhat meg. Élete utolsó éveiben vallomásos rádióműsor és televíziós portréfilm készült vele. Halála után röviddel, sorstársi tiszteletadásul, a vakok és gyengénlátók szövetsége dombormű portrét készíttetett és helyezett el a budapesti székház halljában. Így kívánván emlékeztetni századunk kimagasló humanista egyéniségére. Álljanak itt példázatul egyik tanítványa szavai: "Akinek módjában állt Ungár Imrével legalább egy félórát beszélgetni - az más, jobb ember lett."
Németh Tamás
|